Csillagom

2019. június 20., csütörtök

2019. június 7., péntek

Egy meg nem élt születésnapra

Ma is gyújtottam gyertyát. Apu ma lenne 83 éves. Így ez a gyertya neki égett a Karl-Rahner Platz-on álló Jezsuita templomban, Innsbruckban.

Maga a templom azért volt különleges, mert a falak fehérek voltak, és csak domborodó mintázat, a fények és árnyékok játéka törte meg a nagy felületeket. Nem biztos, hogy ez a legjobb szó rá, olyan elegáns volt.

2019. június 3., hétfő

Pedagógus napra készültek

Idén a pedagógus napra nem virággal, hanem csoki+kézkrém párossal készültünk. Pontosabban a lányomék osztálya fogja ezekkel köszönteni a tanárnőket. ( A férfiak egyszerűen szilvás Betyárt kapnak majd.)

2019. június 2., vasárnap

Neked égett ma

Ez a kis mécses (az alsó sorban magányosan) Neked égett ma az Innsbrucki St. Jacob dómban:

És a születésnapodhoz közeledve egy idézet:

"Tudjátok, azt mondják, kétszer halunk meg:
Egyszer, mikor nem lélegzünk tovább.
És egyszer... Amikor az utolsó ismerősünk nevez meg minket."

2019. április 13., szombat

Ha még egyszer....

Hihetetlen, hogy ez velünk történik. Nem így kellene lennie. Tegnap mindkettőnknek dolgozni kellett volna mennie. A héten utoljára, hogy várhassuk a hétvégét.
De Te már régóta nem dolgozol és nem várod a hétvégét.
Mindig azt gondoltam, hogy mi még fogunk ülni a Balaton parton, és mesélünk egymásnak, mint régen. Megvitatjuk az élet dolgait, nézzük a vizet, szól valami zene, vagy nem...
Szeretném visszatekerni az időt, hogy ezt még megvalósítsuk, de ebben a földi életben mi soha többé nem fogunk beszélgetni. Soha.

Ha még egyszer itt lennél...
Tegnap valahogy mégis együtt voltunk. Egy utolsó séta erejéig. Csak hát ez nem ugyanaz.

Így hát most már tudom, hogy hol vagy, és mindig ott leszel. Bármilyen nehéz is ez így Andinak.

Megálltam sírva nyughelyed előtt. Kegyetlenül nehéz volt. De az emlékeimben ugyanaz a 19 éves srác vagy, akivel ültünk a Balaton parton a Róna üdítőnkkel, néztük a vizet, és azt hittük, hogy minket nem érhet baj. De néha, ha éppen a Dózsavárosban járok, akkor elmegyek a sírodhoz. Remélem később könnyebb lesz majd.

Ha valahol föntről lenézhetsz, akkor remélem látni fogod, ahogy én itt a Földön öregszem.

2019. április 4., csütörtök

Egy sárga ház végnapjai

Sohasem titkoltam, hogy mennyire nem tetszik a Párizsi Udvar építkezése. Értem én, hogy a belvárosi telkek nagyon értékesek, és minél jobban ki kell használni, de számomra teljesen idegen életteret hoztak ott létre. Megvárták, amíg a Péterfia utca védett cívisházai teljesen lepusztultak, és a védett házsor helyett védett homlokzatsor-részlet lett, mert nem védték eléggé, és nem is építették vissza. Most a tömb másik oldalát mutatom: a Hunyadi utca-Rákóczi utca sarkán álló házat.

Ezek a képek 2019 február 28-án készültek. Gyönyörűen sütött a nap és bár tetőcserepek nélkül, de a ház visszaidézte a környékbeli séták emlékét. Régebben az épület bal oldali üzlethelyisége papírboltként, a másik lovasboltként üzemelt, ahogy az a Google maps 2018. júniusi képein is látszik:

Ekkor még a szomszéd ház is állt, bár már nem lakták. Szépen megbújtak a lombok árnyékában.

Sajnos nem tudtam megörökíteni, de amikor a szomszédos épületek már nem álltak, akkor az utcáról be lehetett látni a lovasbolt mögötti udvarrészre, ahol egy fából készült tornác látszott, szorosan a ház mellé építve. Na, ekkor még jobban fájt a szívem érte. Bár ekkor még azt gondoltam, hogy ez is olyan homlokzat lesz, mint a tömb másik oldalán a védettek. Majd szépen, fehéren belekomponálják a háztömbbe. Ma már tudom, hogy nem...
A Hunyadi utcai szomszéd ház nem volt szép. Előtte volt egy kis előkert, és kerítésen minden évben kihajlottak a bokrok. Régen, amikor Pisti kicsi volt, még süncsalád is lakott bent, és kint sétáltak a fűben.

Itt pedig már bontás közben februárban. A fa már sohasem vet árnyékot a házra és udvarára.

És ma, amikor arra jártam, már ez kép fogadott:

A ház volt, nincs. Számomra megért egy bejegyzést.
RIP.

2019. március 14., csütörtök

A π-nap kapcsán

Kevesen mondhatják azt, hogy nekik monogramnapjuk is van. Én bizony közéjük tartozom, mert ugye tudjuk, hogy március 14-e a PI nap, pontosabban π-nap.
Az én idei π-napom nagyon különleges lett, valószínűleg egyedülálló élmény az összes lehetséges közül. Egy ünnepi Szenátusi ülésre voltam hivatalos, így miután túltoltam a reggeli pörgésen, felöltöztem egy igen csinos ruhámba (kék alapon axonometrikus kockahálósba), feltettem a a vadi új kokárdámat, egy nagy szatyorba bepakoltam a napra szükséges minden holmimat (csereruha, cipő, laptop, zh feladatok) és a férjem elvitt a Főépületbe.

Az ünnepség alapvetően a márciusi ifjak előtti tisztelgésről szólt, a mai korral való párhuzamba helyezés, vagy bármilyen politikai megközelítés távol áll tőlem.
Az ünnep kapcsán egy kicsit feltörtek a gyerekkori emlékek. Az előző esti kokárdavarrás, mert ugye mindig olyan bombabiztos helyre tettük el, hogy meglegyen, csak éppen nem lett meg. Petőfi verseket szavaltunk, énekeltük a szokásos dalokat, ünnepség volt, és leginkább tavasz. Én pedig csodáltam azokat az ifjakat, akik forradalmat csináltak, mert nem értettem, honnan vették a bátorságot ahhoz, amit tettek.
És ma reggel ismét átéltem ezt. Felvettem a szép ruhámat (nem az úttörőt) kokárdát tűztem, és készen álltam a tavaszra. És megszólaltak a harsonák, bevonult a Szenátus (a kedvenc dékánom utoljára március idusán), énekeltük (!) a himnuszt, a fontos beszédek között pedig ünnepi műsor volt. Korhű ruhába öltözött ifjak keltették életre a 48-as eseményeket, az egyikük hihetetlenül energikusan táncolt és elénekelték a Kossuth-nótát olyan rezgésekkel, ahogy azt apu tette volna.
És amiért ott lehettem? Hát ezt kaptam:

Utána pedig várt egy hivatalos ebéd a 3. emeleti kerengőn. Szokásosan finom ételekből válogathattunk, és a desszertek is igen jól néztek ki:

A sarokban több tálcányi Kossuth-kifli, és ami igen látványos volt, az a nemzetei színű süti (túrós-málnás)
Utána viszont tűzés a suliba, hogy most éppen a pót zh-n felügyeljem a hallgatókat. És még nincs vége a napnak.

Médiamegjelenések: