Gyerekkorom kedvenc sütije volt. Emlékszem, ahogy anyu a konyhaasztal végére tette a nyújtódeszkát, meggyúrta a tésztáját, és együtt kiszaggattuk. Előttem vannak a mozdulatai, a téli esték falusi illata, és az is, amikor szólt, hogy ne csípjek többet a tésztából, egyem majd akkor, ha kisült. Nagyon régen nem sütöttünk huszárcsókot, mert valahogy felváltották a modernebb vagy éppen divatosabb sütik. Tavaly már eszembe jutott, hogy jó lenne, de annyi dolgom volt, hogy az "összeragasztós" sütit inkább elvetettem.
Egy nappal az év vége előtt hazaszaladtam ránézni a házra, és gondoltam, hogy megkeresem az igazi, hamisíthatatlan receptet. Azt tudtam, hogy egy régi szakácskönyv utolsó lapjain kell keresgélnem, a kézzel írt részben. Azt hittem, hogy egy egész oldal róla szól, de aztán az egyik lap alján, a harmadik receptként találtam rá. Olyan régen ettem ilyet, hogy akkor este meg is sütöttem.
Anyunak nem ilyen cikk-cakkos szélű volt a szaggatója, hanem csak sima
karika, majd megnézem, hogy megvan-e még neki. Az is lehet, hogy otthon
hagyom és alkalomadtán veszek majd egyet. A karikák tetejét tojásfehérjével kentük meg és így forgattuk a darált dióba. Régen cukorba forgatottakat is csináltunk, de az már nem ízlene. A karikák közepéről kiesett kis köröket is kisütöttük, úgy, mint régen. Talán be kellene hoznom a virágos zománcos tálat otthonról, hogy a tepsiről abba csúsztassam a kész sütiket.
A konyhát átjárta az édeskés-citromos sütiillat, egy kis pirult dióval. Bogival ketten voltunk a konyhában, kérdezte, hogy mikor mi lesz a következő lépés, persze ő is megkóstolta a nyers tésztát. Az első adagot sárgabarack lekvárral ragasztotta össze, amikor az elfogyott, akkor szilvalekvárra váltottunk. Bár vannak itthon trükkös, fűszeres lekvárok, de most inkább a hagyományos került bele ragasztóként. Örülök, hogy ezzel is megidéztem anyut és a régi emlékeket. És itt a recept is:
