Mórabóra

A héten többször is úton voltunk, olyan helyen is, ahol mostanában nem nagyon jártunk az év ilyen időszakában. Július van, és egymást váltják érésben a gyümölcsök. A cseresznye már rég a múlté, meggy még van, a sárgabarack éppen most van a csúcson és közeleg az őszibarack a szilvákkal. Persze ez nem újdonság. De úton-útfélen sikerült mórabóra szilvába botlanunk. Például a 4-es főúton mellett Karcag-Kisújszállás térségében. Persze nem álltunk meg akkor, de vasárnap Szoboszlón voltunka repülőnapon, és ott, a reptér bejáratánál volt egy hatalmas fa/bokor. 

A képen is látszik, hogy valóban nem kicsi, és valósággal fürtökben lógott rajta a gyümölcs. Erre a fára nem is emlékeztem, de igazán jó érzés volt a gyermekkorom kedvelt helyszínén egy másik helyszín érdekes gyümölcsével találkozni. 

Az enyhén rózsaszínesek már ehetők, nagyon picit édeskések,  a sárga részek inkább savanykásak. De, mivel én éppen ezt az enyhe ízvilágot kedvelem, nagyon bejött. Szóval, aki szereti menjen a szoloszlói reptér sarkára (Böszörményi és Huba utcák sarka, 47.454856, 21.392263), és kóstolgassa! 😀

Gyerekkoromban falun ismert volt ez a szilva, volt a rokonaimnál is, és a szomszédunk kertjében is, amit mi műveltünk. Inkább bokrokra emlékszem, mint fákra. Az mondjuk a sárga fajta volt, ami megérve is sárga maradt. Egy sötétebb fajtát találtam itt a Csapó utcán is. Akkor nem is értettem, hogy hogy került ide, de  most már tudom, hogy a régi kis házak kertjeiből maradt meg. Valahogy a városrendezéskor sikerült belekomponálni a műbe. Sokáig  a Csapó kanyarban is volt egy nem túl dekoratív bokor, amit tavaly vagy egy évvel korábban kivágtak. Sajnos nehezen viselte a városi lét a természet rendjét, hogy a megérett gyümölcs lepotyog a földre. De egy kicsit feljebb, mármint az Árpád tér irányába, van egy kisebb, kevesebb gyümölccsel. Remélem, hogy nem hívja fel nagyon magára a figyelmet, így sokáig maradhat a sorban. Azt a szilvát is teszteltem. Rendben van!

Egy sárga ház végnapjai

Sohasem titkoltam, hogy mennyire nem tetszik a Párizsi Udvar építkezése. Értem én, hogy a belvárosi telkek nagyon értékesek, és minél jobban ki kell használni, de  számomra teljesen idegen életteret hoztak ott létre. Megvárták, amíg a Péterfia utca védett cívisházai teljesen lepusztultak, és a védett házsor helyett védett homlokzatsor-részlet lett, mert nem védték eléggé, és nem is építették vissza. Most a tömb másik oldalát mutatom: a Hunyadi utca-Rákóczi utca sarkán álló házat.

Ezek a képek 2019 február 28-án készültek. Gyönyörűen sütött a nap és bár tetőcserepek nélkül, de a ház visszaidézte a környékbeli séták emlékét. Régebben az épület bal oldali üzlethelyisége papírboltként, a másik lovasboltként üzemelt, ahogy az a Google maps 2018. júniusi képein is látszik:

 

Ekkor még a szomszéd ház is állt, bár már nem lakták. Szépen megbújtak a lombok árnyékában.

Sajnos nem tudtam megörökíteni, de amikor a szomszédos épületek már nem álltak, akkor az utcáról be lehetett látni a lovasbolt mögötti udvarrészre, ahol egy fából készült tornác látszott, szorosan a ház mellé építve. Na, ekkor még jobban fájt a szívem érte. Bár ekkor még azt gondoltam, hogy ez is olyan homlokzat lesz, mint a tömb másik oldalán a védettek. Majd szépen, fehéren belekomponálják a háztömbbe. Ma már tudom, hogy nem...
A Hunyadi utcai szomszéd ház nem volt szép. Előtte volt egy kis előkert, és kerítésen minden évben kihajlottak a bokrok. Régen, amikor Pisti kicsi volt, még süncsalád is lakott bent, és kint sétáltak a fűben.

Itt pedig már bontás közben februárban. A fa már sohasem vet árnyékot a házra és udvarára.

És ma, amikor arra jártam, már ez kép fogadott:

A ház volt, nincs. Számomra megért egy bejegyzést.
RIP.

Az első asztalom

Ma vizsgáztattam egy olyan teremben, melyet egyébként eléggé szeretek, csak ritkán rakják ide az óráimat. A terem eleje, vagyis a tábla, tanári asztal, az első padok azon a helyen állnak, ahol valamikor az irodám volt. Persze a falat lebontották, egy másikat áthelyeztek, az ajtót megszüntették, szóval ment az építészeti szabás-varrás, és ta-dam a szomszédos irodákkal összevonva ma már tanterem.
Ma azonban tovább fokozta valami a nosztalgikus érzéseimet. Lecserélték a tanári asztalt. Na, persze nem újra, hanem a régiek közül egy jobbra. És  ott álltam az első dolgozós asztalom előtt, melyet 24 éve az elődömtől vettem át. Nagyon furcsa érzés volt, kinyitni az ajtaját, belenézni. Persze üres volt.

Azt hittem, hogy mi már soha többé nem találkozunk.

Gyerekkorom levese

Mostanában sikerült pár gyerekkori ízt megalkotnom a konyhában. Ez első pár hete a egy pörkölt volt, ami mindenféle szándék nélkül egy pörkölt volt. Amikor megkóstoltam, akkor azt az ízt éreztem benne, amikor a nagymamám a sparhelten megfőzte. Ma sem tudom, hogy mi volt az, ami ezt kihozta, de az eredmény igazán jó lett.

Utána volt egy nagyon retró gulyásleves. Na az is igazán jó lett, ott az alapba került paprikára gyanakszom. :-)

Tegnap pedig egy húsleves (pontosabban nyakleves) volt  a nálunk méltánytalanul elfeledett levesbetéttel, a grízgaluskával befőzve.  Az köztudott, hogy én nem eszek húslevest, most sem tettem, de az illata a régi vasárnapokat idézte....

Falvédő

Ezt a falvédőt a Mihály napi várásban láttuk először. Persze lehet, hogy gyerekkorunkban valamelyik rokonnál éppen ez volta falon ottjártunkkor.  De ki emlékszik már arra!
Mindenesetre most, felnőtt fejjel megcsodálva elgondolkodtunk, hogy mekkora brand volt ez a falvédősdi.
Tegnap, a nyomokban pulykával is foglalkozó Pulyka-napokon ismét találkoztunk vele, és most már nem úszta meg a fotózást!