Házi gulyáskrém

Régóta izgatott, hogy valamilyen paprikakrémet készítsek, végül a nyáron több oldalon is rátaláltam a házi gulyáskrém receptjére. Igazából az összetevők arányában tértek el egymástól, az alap a kápia (vagy kaliforniai) paprika, hagyma, fokhagyma, zeller és paradicsomlé.

Ma reggel gyönyörű paprikákat és egy fél zellergumót (a zöldjével együtt) vettem a piacon. Így eldőlt, hogy ez az a nap, amikor elkészül a gulyáskrém.

 

A korábban talált receptek alapján ezt valósítottam meg:

• 1 kg kápia paprika,
• fél zellergumó a zöldjével együtt,
• 4 közepes vöröshagyma,
• 6 gerezd fokhagyma,
• fél liter paradicsomlé (sűrű),
• +fűszerek  

Megtisztítottam és felszeleteltem a zöldségeket, a hagymát kockákra vágtam, a fokhagymát pedig apróra. Kevés olajon elkezdtem dinsztelni lassú tűzön. Amikorra már elég jól összeesett, egy kis leve is lett, jöttek bele a fűszerek. 
Az ízesítés: 1 csapott evőkanál só, 2 kk őrölt kömény, 1 kk bors, 2 kanál őrölt paprika és 3 db babérlevél. Ezekkel még főztem egy kicsit, utána öntöttem bele a paradicsomlevet. Addig főztem, amíg jól besűrűsödött. A babérleveleket kivettem, botmixerrel leturmixoltam. Felforraltam, majd egy nagyon pici, (kb egy késhegynyi) Na-benzotátot kevertem bele és üvegekbe raktam. Száraz dunsztban hagyom kihülni.
Ez a mennyiség 10 kicsi üvegre lett elég. 

Alakul az őszi dekoráció!

  

Legelőször a manó került az ajtó elé, akit a Penny-ben vettem. Megsajnáltam, hogy a sapkáján lévő foltokat elengedte a ragasztó, és ahhoz, hogy felvarrjam mindenképpen haza kellett hoznom. Még az ebéddel is várni kellett, hogy a foltok a helyükre kerüljenek!

Aztán a KIK-ből  hoztam a kis ládát, mert a Manó nagyon alacsonyan volt. Arra gondoltam, hogy a ládát majd mindenféle őszi terméssel megtöltöm. Ennek az első lépése volt, hogy az Árpád téri gesztenyefák alatt már lehet találni termést is, és magát a gesztenye héját is. Ebből hoztam haza egy marékkal. Ez kevésnek bizonyult, de gondoltam, hogy majd alakulnak a dolgok, lesznek szép levelek, termések még máshol is. 
És a mostani állapot végső lépése az volt, hogy tegnap varrtam két textiltököt Anyu egyik pulóverének az ujjából. 

Most már otthonos Manó úr őrhelye! 

 

Textilből varrt tök

Nemrég hoztam el Anyu egyik pulcsiját otthonról, hogy az legyen majd az alapanyag. Tetszett a színe, a fonala, ami olyan buklészerű. Szívesen hordtam volna itthon, de a mérete nem stimmelt. Tudtam, hogy jó alapanyag lesz majd. És az idő eljött! 

Azt éreztem, hogy ma 10 perc alatt meg kell valósítanom egy textiltököt! Ehhez az első lépés a pulóver ujjának levágása volt, majd az alsó vágott szél  összehúzása és a tök betöltése hulladék vlíz és párnatöltelék keverékével, majd a másik vágott szél is összehúzásra került.  Igazából túlzás lenne azt mondani, hogy varrás, de végül is volt a kezemben tű és cérna.  Végül makraméfonallal körbetekerve alakítottam ki a tökre jellemző gerezdes formát. A fonalat végül masnira kötöttem, mint valamilyen levél és indamaradvány lenne, és a felső lyukba egy kis ágat szúrtam. (Még szerencse, hogy a tavaszi barkaágak még az erkélyen voltak!)

TADAM! 

Mariannkonyha: Nosztalgia tere-fere linzer

Mariannkonyha: Nosztalgia tere-fere linzer: Egy kedves ismerősöm kérésére próbáltam megidézni a régi Tere-fere vaníliás linzert (kekszet), amit gyermekkorunkban annyira szerettünk....

 

Őszi levelek a forma, a recept a régi vaníliás tere-fere keksz, amit Mariann megduplázott, és három részre osztva lett egy vaníliás, egy fahéjas és egy kakaós: 

A kép forrása: Czakó Mariann Fb oldala

 

Szívemből szól!

Régóta  küzdök azzal, hogy a hallgatóim mi mindent nem tudnak. Itt most nem lexikális tudásra gondolok, hanem a valós világhoz való kapcsolódásra. Tökéletesen pötyögnek a telefonon a két hüvelykujjukkal, de a mérnöki-műszaki képességek sokkal rosszabbak, mint a pályám elején. Csak néhány probléma: mi mekkora, milyen vastag valami, belefér-e oda egy tárgy, elég-e a papírlapom hozzá..... és sorolhatnám. Csak mondogattam az érzéseimet, de nem végeztem alapos kutatómunkát, nem publikáltam róla, de ragaszkodom a 19 éves korosztálynál a papíron történő szerkesztéshez, eszközhasználathoz, a problémák felbontásához, a részlépésekre bontáshoz. Csupa "old school" dolgot csinálunk az órán. Egy év alatt láttam már fejlődést. Tudom, hogy sokaknál már későn vagyunk, de sokaknál még tudok hatni. 

Miért kell ezt (ábrázoló geometriát) tanulnom?  Azért, mert alapképességeket fejleszt. Az iskolán kívül soha senki nem fog ebből "vizsgáztatni", de a problémamegoldás menetét, a helyes vázolás és ábrázolás folyamatát, a pontosságot, a szem-kéz koordinációt, a monotonitástűrést életünk végéig használjuk. Nincs alapvizsga a hintázásból vagy a cipőfűző bekötéséből. De az előbbi a finommotorikát fejleszti, ami kell majd ahhoz, hogy az a masni megszülessen. Aki tud masnit kötni (akár úgy is, hogy nem néz oda), az elért egy szintet az ujjainak használatában. Régen a nők hímeztek, horgoltak, varrtak, kötöttek, a konyhában maguk gyúrták és formázták a tésztát, a férfiak szereltek, fúrtak-faragtak... szóval alkottak a kezeikkel. Lett tapasztalatuk a különféle anyagokkal, formákkal, azok viselkedésével.

Aki látja ezt a bejegyzést, nézze meg ezt a videót! Minden ott kezdődik, hogy mit teszünk és engedünk a kisgyerekeinknek.

Almáspite alaptészta

Ez nálunk egy univerzális alaptészta. Lehet, hogy szerepelt már a blogon, de a biztonság kedvéért leírom külön is. Nemcsak az almáspitéhez használom, hanem a zserbó"pitéhez", gyümölcsös sütihez, számtortához (tarte)... Egy biztos, hogy nyersen is el tud fogyni, de jól fagyasztható. Gyakran a maradékokat is bedobom a fagyasztóba, és a sok maradékból majd egy új süti lesz. 

 

Pl. a minap, amikor a töltelék kimagvalt veres szilva volt (jó sok!) egy kis porcukorral és fahéjjal megszórva. Ehhez a fagysztóból került elő 3 kisebb és egy nagyobb tésztagombóc. A kicsik hamarabb olvadtak, így azokat egybe tudtam gyúrni és ez lett a pite alsó rétege. A legnagyobb gombóc nem akart kellően gyorsan olvadni, így a rácsos felső réteg helyett nagylyukú reszelőn a gyümölcs tetejére reszeltem (és egy kis fahéjjal megszórtam). Nagggyon finom süti lett belőle, szigorúan a zero waste nevében. 😉

Az utóbbi időben a Rama minőségével nem voltam elégedett, tuti, hogy variáltak a receptúrával, így a sütéshez is vajra váltottam.

Az alaptészta receptje:

• 50 dkg liszt
• 25 dkg Rama (az utóbbi időben vaj)
• porcukor (annyi mennyiség, amely a kávédaráló tartályába belefér)
• 1 teáskanálnyi vaníliás cukor 
• 1 cs sütőpor
• kb 1 evőkanálnyi citromlé (bolti 50%-os)
• kb 1 kis pohárnyi tejföl 

A margarint (vajat) a liszttel elmorzsolom, majd ebbe keverem a porcukrot, vaníliás cukrot és a sütőport. Igyekszem egyenletesen elkeverni. Ezután jönnek a nedves részek, a löttyintésnyi citromlé (ettől néhol a sütőpor felpezseg) és a tejföl. Nem teszem bele egyben az egész pohárnyit, mert nem minden esetben kell. Kb 2/3-a kerül bele első körben, és ahogy gyúrom a tésztát, lehet látni, hogy kell-e még.
Az eredeti recept 2 tojás sárgáját is írta, de egyszer sikerült kifelejteni és a tészta így is működik. Próbáltam már frissen facsart citromlével is, de a bolti citromleves verzió íze jobban tetszik.

Szilvalekvár sütőben

Mi lehet jobb, mint a kánikulában bekapcsolni a sütőt? Ráadásul  órákra!

Valamikor régen Szabó tanár úr mesélte, hogy ő a sütőben készíti a szilvalekvárt. Úgy emlékszem, azt mondta, hogy ecettel kiöblíti a tepsit és utána teszi bele a szilvát. Nem túl magas hőfokon süti, a nedvesség nagy felületen tud elpárologni. A sülés közben nem szabad megkeverni. Van már 15 éve annak, hogy beszéltünk erről, de valahogy nem éreztem magaménak ezt technikát.

Idén, miután két adagban sütöttem paradicsomot a pizzaszószhoz, kedvet kaptam a lekvárhoz is. Gyorsan rákerestem a neten és igazából megvolt a két iskola: ecetes öblítős és a nem öblítős. Végül az egyszerűsítés mellett döntöttem: nem ecetezek!

Éppen volt otthon szilva (he-he, hetek óta van, mert érik!), ráadásul veres- és fehér vegyesen. Így a magvalt szilvát betettem egy kellően nagy tepsibe. Vastagabb rétegben, de az nem látszik a képen. 170 fokon kb 3 órát sütöttem, amikorra ezt az állagot kaptam:

Gyönyörű színek lettek benne! És tutira nem kavartam, mert a biztonság kedvéért el is mentem itthonról. Pisti azt mondta, hogy ez kínzás volt, mert annyira jó illata volt végéi, és órák múlva sem lett belőle sütemény. Szóval az állag olyan lett, hogy amikor fakanállal átkevertem, akkor a héjak kezdtek szétmállani, a leve pedig már kezdett behúzni a saját pektintartalomtól. Ekkor egy lábasban jól összekavartam, belekevertem 3 kanálnyi cukrot és üvegekbe raktam. Ekkor rögtön rájöttem, hogy mindezt a tepsiben is meg tudtam volna oldani, és akkor kevesebb a mosogatnivaló. 

Még szerencse, hogy nem akartam lekvárt főzni az idén, mert tele van a spájz! De azért szép alattomosan ezen kívül néhány szilvadzsem-variáció is elkészült.

Tanár úr, remélem látta odafentről, hogy kipróbáltam és megszerettem a módszert! Azon gondolkom, hogy milyen gyümölcsnek állna jól a sütés.