Csak, hogy ne felejtsem el...

"Az életet az apró hülyeségek teszik széppé"

Süt a nap, a tegnapi zuhék után szóltam anyámnak, intézze el, ne ázzunk már – mondja a lánya –, úszik velünk a Rapszódia felfele a Dunán, enyhe szellő fújdogál, a Margitszigeten futók köröznek, idelátszanak, a másik oldalon majd kajakos gyerekcsapat edzését nézhetjük, pedig nem, nem budapesti városnéző sétahajózás ez, hanem bizony temetés.

 Csak most már lassan megengedhetjük magunknak, a világ pár szabadabb sarkában, hogy utolsó utunk olyan legyen, mint mi magunk, és nem olyan, amilyennek akár párszáz éve kitalálták-előírták.

"Anyám talán jobban félt az érettségitől, mint én magam, nézte a káoszt körülöttem és meg volt győződve, meg fogok valamiből bukni. Nem buktam meg, beszereztem még pár dicséretet is, mindenki örömére, lassan megnyugodhatott, hogy valamennyire mégiscsak képes vagyok önállóan intézni a dolgaimat. Amikor megvolt, anyám a kezembe nyomott ötezer forintot – nagy pénz volt az akkortájt, a kilencvenes évek elején – és a lelkemre kötötte, hogy költsem el az utolsó fillérig, méghozzá lehetőleg minél haszontalanabb hülyeségekre, mert az életet épp az apró hülyeségek teszik széppé, ez volt a meggyőződése. Mentem haza a teli szatyorral, azt hiszem, elégedett lehetett, egyik haszontalanabb volt, mint a másik."

Ülök az ablak mellett, materializálódtam egy képernyős avatarból, körülöttem főleg rokonok-barátok, itt ül babakocsiban a baba is, akit úgy várt, akinek a születését mindenképp meg akarta érni még, aki most kilenc hónapos, kilenc hónapig lehetett őt szeretgetni, kár, hogy valahol tudja az ember, mire ez a kicsi megnő, már csak a fotókra-videókra-történetekre fog emlékezni, valódi emléke ha marad is, rá fog szitálni az évek pora. Egyik nagyanyám akkor halt meg, mikor hároméves voltam, nem maradt róla direkt emlékem, hiába ültem a fényképeken az ölében, nem maradt más, mint apám szomorkás arca, amikor az Oh Mammy  blue című akkor divatos slágert hallgatta.

Itt a másik onoka, akiről annyi hozzászólás született, és poszt is, az a bizonyos levél, amit a megszűnő freeblog rántott magával, de talán megvan annak, akihez íródott, aki majd felnőttként olvassa majd újra, neki már lesznek valódi emlékei.

És itt ülök én, sokat köszönhetünk neki, nemcsak a gerincgyógyászt, aki tizenöt perc alatt érte el, hogy megszűnt a hétrét görnyedés, ami miatt már az egyévest se tudtam betenni a kiságyába. Nemcsak a régi praktikákat, például a most is elővett „kenj a mellkasra zsiradékot, tekerd be valamivel, felszakad a köhögés” címűt (hörgőgyulladásnál és ugató köhögésnél pont aktuális), nemcsak a rémes „gyerekverős” könyvet, aminek „bemutatása” után a témához méltó „kiadó” szabályosan üldözni kezdte a Porontyot, gondosan eltávolítva azért a kifogásolt szöveget, nemcsak a kérlelhetetlen határozottságot és humort, a ma már oly ritka bátor tartást, akármiről volt szó.  Vannak olyanok, akiknek nem látok a klaviatúrája mögé, nem tudom eldönteni, mennyi a valóság és a vetítés, vagy esetleg egy gátlásos kamaszfiú adja éppen ki sokgyerekes családanyának magát. Ő egyértelmű volt és átlátható, mint egy üvegpohár, ami ebben a világban olyan ritka: valódi. Aki nem akart a világ bölcsének látszani sosem, de rögtön segítségére sietett annak, akinek úgy érezte, képes segíteni.

Volt két kérdésem előző este, az egyik szinte azonnal megválaszolódik, hogy állsz Koncz Zsuzsához, elsőnek Koncz Zsuzsa hangja szólal meg a búcsúztató részben.  És a Tóth Krisztina-Cipő-Konczzsuzsa-féle Repülőt hogy, arra is megjön a válasz. Úszik a nyilván pont erre tervezett urna és a virágok özöne a csillogó vízen, felnézek, először a kondenzcsíkot látom meg, aztán mellészáll, hátha nem elég egyértelmű, az alacsonyan ereszkedő gép is, szállnak elfele, szembesüt a nap, vakon fotózom, egy képre csak egyik fér, hiába repülnek párhuzamosan.  A kondenzcsík kettéválik, valamit formázni kezd, kerekedik, apró gyöngysor, vagy....nahát,  szívecskék sora.  Mégis, mi legyen, szólal meg bennem valami testetlen hang, ha szokás a Bezzeganyán, ha nem, apró halálfejeket mégse rajzolhat az ember ilyenkor, szívecskék hát, mi más lenne.

Miféle testben jössz elém
a földi sodrásban megint?
Folyton változik alakod
a nevek örvénye szerint:
homokpart, kőarc, kisgyerek,
idegen szempár a buszon,
vagy egy utca, mit ismerek,
de a helyet már nem tudom.
Szálltam erre, mint repülő –
ha majd az leszek, integess!
Folyton elébem kerülő,
találgathatom, ki lehetsz.
Amikor ott vagy valahol,
minden a hangodon beszél.
Amikor nem vagy, üresen
ragyog a szív-nem-látta tér.
Emberruhám ha levetem,
találkozunk-e valahol?
Milyen betűkkel írsz nekem
az összefirkált ég alól?
A márvány Szaturnusz mögül
odatalálsz-e, mint a fény,
hogyha smaragdtábla leszek
a Hold fekete felszínén?

Nézzük a vizet, betartotta a dresszkódot mindenki, kérünk, ne öltözz feketébe, legyen a búcsú is olyan színes, mint ő maga volt, kék-tarka-sárga sálak és kardigánok, egy tipegni alig tudó idős hölgyön divatos-hátulcipzáros zöld szandál. A hajó lassan elhagyja a virágszőnyeget, fordul, bókol a Parlament épülete előtt, mielőtt kikötne megint. Én meg tűnődöm, találok-e igazi „olyan” hozzászólást, amivel jól leplezem, hogy a csillogó vízre meredve nekem is elhomályosult a tekintetem, nem is kicsit. Végül megtaláltam az igazi „idenemillőt”, fogadjátok szeretettel:

"Zenélő bili
Na azzal jól megjártuk… unokám az istennek nem akart rászokni a bilire, és vettem neki egy autó alakú zenélő bilit, ami a sikeres pisi után elkezdte játszani a John gazdának farmja van iáiáóóóó c. örökbecsűt. Unoka élvezte is.

Csak aztán a bili nem hagyta abba. Kimostuk, szárazra törültük, megráztuk, fejre állítottuk, nem és nem, állandóan sipított az iáiáóóó.... akkor átvittük a másik szobába. Ott is áthallatszott… na nem akarom fokozni a hangulatot, az lett a vége, hogy kivittük a kert végébe, ástunk egy gödröt és beletemettük a zenélő bilit, de még a sírból is hallatszott egy ideig az iáiáóóóóó..... :-)"

Nyugodj békében, Farkasokkal Táncoló. Hiányozni fogsz.

Vakmacska