Huszárcsók

Gyerekkorom kedvenc sütije volt. Emlékszem, ahogy anyu a konyhaasztal végére tette a nyújtódeszkát, meggyúrta a tésztáját, és együtt kiszaggattuk. Előttem vannak a mozdulatai, a téli esték falusi illata, és az is, amikor szólt, hogy ne csípjek többet a tésztából, egyem majd akkor, ha kisült. Nagyon régen nem sütöttünk huszárcsókot, mert valahogy felváltották a modernebb vagy éppen divatosabb sütik. Tavaly már eszembe jutott, hogy jó lenne, de annyi dolgom volt, hogy az "összeragasztós" sütit inkább elvetettem.

Egy nappal az év vége előtt hazaszaladtam ránézni a házra, és gondoltam, hogy megkeresem az igazi, hamisíthatatlan receptet. Azt tudtam, hogy egy régi szakácskönyv utolsó lapjain kell keresgélnem, a kézzel írt részben. Azt hittem, hogy egy egész oldal róla szól, de aztán az egyik lap alján, a harmadik receptként találtam rá. Olyan régen ettem ilyet, hogy akkor este meg is sütöttem. 

Anyunak nem ilyen cikk-cakkos szélű volt a szaggatója, hanem csak sima karika, majd megnézem, hogy megvan-e még neki. Az is lehet, hogy otthon hagyom és alkalomadtán veszek majd egyet. A karikák tetejét tojásfehérjével kentük meg és így forgattuk a darált dióba. Régen cukorba forgatottakat is csináltunk, de az már nem ízlene. A karikák közepéről kiesett kis köröket is kisütöttük, úgy, mint régen. Talán be kellene hoznom a virágos zománcos tálat otthonról, hogy a tepsiről abba csúsztassam a kész sütiket.

A konyhát átjárta az édeskés-citromos sütiillat, egy kis pirult dióval. Bogival ketten voltunk a konyhában, kérdezte, hogy mikor mi lesz a következő lépés, persze ő is megkóstolta a nyers tésztát. Az első adagot sárgabarack lekvárral ragasztotta össze, amikor az elfogyott, akkor szilvalekvárra váltottunk. Bár vannak itthon trükkös, fűszeres lekvárok, de most inkább a hagyományos került bele ragasztóként. Örülök, hogy ezzel is megidéztem anyut és a régi emlékeket. És itt a recept is:

Fokföldi ibolya nevelésbe kezdtem

Voltak már korábban próbálkozásaim, de nem túl sikeresek. Minden esetre a házból ezt a legkényesebbnek tűnő növény elhoztam magunkhoz. Itt jobban tudok figyelni rá. Mire eljött a karácsony, meglepett egyetlen virággal, aminek a szára nem a szokott helyen, hanem a levelek tövétől indul:

Azt, hogy valami készülődik, nem is vettem észre, mert ilyen volt a szokásos nézőpontom:

Korallvirág bimbót hozott

Csak a legkényesebb virágot költöztettem a házból hozzánk, a többiek hetente, 10 naponta kapnak egy kevés vizet. Úgy tűnik, hogy jól bírják ezt, mivel a házban 15 fok körüli hőmérsékletet tartunk. Ez kellemes akkor is, ha hazatérünk, nem sugározzák a falak, bútorok a hideget. 

Éppen az indulás előtti locsolásnál tartottam, amikor feltűnt, hogy a korallvirág bimbókat hozott:

Új keretben

Emlékeztem, hogy anyu két gobelint vart ki, amit apu bekeretezett. Nem voltak nagyok, és egy időben a folyosót díszítették. Megtaláltam a műhely melletti tároló falán apu konfirmációs képével, egy tablóval és papó huszáros festményével együtt. A keret nem védte meg a porolódástól, így kibontottam belőle, és kimostam a két hímzést. Látszanak mindkét darabon a fakulás nyomai. De ettől még kedvesek, és új keretet kaptak. Sajnos az eredeti keret nem volt menthető, gondoltam, hogy a léceket megmentem belőle, De sajnos olyan helyre tettem, ahol a folyamatos beázástól fellazult vakolat és vályog ráesett, így menthetetlenül eltörtek. De a lényeg most a két gobelinen van:

Szép, egyforma keretet kaptak, és már egy üveglap védi őket. Bogi a tájképet választotta, fel is tette az ágya fölé. A másik lett az enyém, csak még nem tudom eldönteni, hogy itthon tegyem ki valahova (pl. a háló bordó falán jól mutatna), vagy vigyem haza.

Várakozás...

Advent van. Az első anyu nélkül. Először akkor szorult el a torkom, amikor az adventi vásár nyitása előtti napokban láttam, ahogy építik vagy éppen berendezik a kis házakat. Korábban minden évben bejött anyu, hogy végigjárjuk a vásárt. Hát, ezt nélküle tesszük majd.

Ma megtaláltam ezt a koszorút, amit pár éve anyu készített, és mindig kint volt a bejárati ajtón.

Így most is kitettem, hogy jelezze, várunk, várakozunk...

Csatni az utolsó zöld paradicsomokból

A hétvégén leszedtem az utolsó (zöld) paradicsomokat, amiket még anyu nevelt és gondozott. Már volt néhány fagyos, deres reggel, főként a kisebbeket csipkedte meg a hideg. Végül is minden leszedtem, itthon tálcára raktam, hogy lássam mekkora a veszteség. Pár nap alatt kiderült, hogy az ültetvényben voltak fagymentes zugok, ahonnan a sárga koktélparadicsomok sértetlenül kerültek ki, de többséget elvesztettük. Illetve a nagyobb eredetileg pirosnak készülők pedig csak foltokban fagytak meg, a többi részük teljesen ép, lédús volt. Mivel még van savanyúságom, inkább a zöld paradicsomból készült csatnik érdekeltek. Találtam mindenféle recepteket, padlizsánnal, hagymával fokhagymával, mazsolával (?) és sokféle fűszerrel, de végül erre a receptre esett a választásom: Gerda süti

Nekem egy bő 70 dkg zöld paradicsomhoz kellett átszámolnom a hozzávalókat, melyek ilyen szép színes csoportképre álltak össze:

A biztonság kedvéért átmásolom a hozzávalókat, ha esetleg egyszer majd nem lenne meg az eredeti poszt:

Hozzávalók:

• 2 kg zöld paradicsom (megtisztítva)
• 2 nagy fej hagyma
• 3 gerezd fokhagyma
• 2 nagy alma
• 3-3 darab zöld és piros színű paprika
• 2 közepes sárgarépa
• 1 púpozott teáskanál só
• 25 dkg cukor
• darabka gyömbér (3-4 cm-es darab)
• 1 mokkáskanál őrölt bors
• 1 mokkáskanál fahéj
• csili- ízlés szerint
• 1 dl almaecet

A zöldségeket megmossuk, kisebb darabokra aprítjuk. Mindet egy nagyobb edénybe tesszük, sót, cukrot (nagyon kis mennyiségben, a leírt mennyiség 1/4-e) rátesszük, és kis lángon főzni kezdjük. A gyömbér helyett egy kis maradék gyömbérport használtam, és csak jóval később tettem bele a friss gyömbért, de akkor már reszelve. A fűszerek mehetnek bele az elejétől kezdve, de az almaecet csak a végén, azzal is érdemes átforralni. 

Üvegekbe szedve várja a sült húsokat, de lett egy kisebb adag is, amit szerintem kezdésként grillsajthoz fogjuk ma megkóstolni.

Az új életem kezdete: Felnőttség

Ez poszt nem lesz hosszú. A megjelenés dátumát úgy állítottam be, hogy az a pillanat legyen, amikor az anyukám elment.

Ettől a pillanattól kezdve már soha senki nem mondja nekem azt, hogy kislányom, de már azt sem, hogy Ildikém. Akik mondták, már fentről figyelik a napjaimat, és talán súgnak majd, hogy jól döntsek.

Végtelenül szomorú vagyok.

Sk felöntőlé savanyúsághoz

Sikerült egy éretlen dinnyét vásárolnunk, így arra döntöttem, hogy savanyúság lesz belőle. De, hogy kísérletezzek is, a korábbi felöntőlét saját verzióra cseréltem:

• 3 liter víz
• 8 ek só
• 16 ek cukor
• 5 dl 10%-os ecet
• 1 kiskanálnyi mustármag, bors, 
• 2 babérlevél apróra tépve
• 1/2 mokkáskanálnyi borkén és nátriumbenzoát

A víz felét felmelegítettem, és feloldottam benne a sót, cukrot, beleöntöttem az ecetet, és beletettem a fűszereket és forrás közeléig melegítettem. Visszahűtöttem a maradék vízzel, majd a borként és náriumbenzoátot belekevertem.

Ennyi lé éppen elég lett 5 db 1,7 literes üveg felöntéséhez.

Levendulaszüret

Emesével egy hirtelen jött ötletként elmentünk az első ondódi levendulaszüretre. Kifejezetten örültünk ennek a lehetőségnek, hogy nem kell nagyon messze menni a várostól, viszont mégis csodás látványban volt részünk:

Az egész ültetvény zsizsgett, méhek és egyéb beporzók szorgalmasan tették a dolgukat, pillangók szálltak virágról virágra. Egy papírzacskó 1000 Ft-ba került és ebben lehetett elvinni a zsákányt. Tépni nem lehetett, ollót, metszőollót kellett vinnünk csak.

A szedés igazi kikapcsolódás volt, lazulás a levendulaillatban egy kis beszélgetéssel. 

Itthon készült belőle egy kisebb adag levendulaszörp, a többit pedig ilyen csinos csokrokba kötve szárítjuk le:

• Ondódi  levendulás
• dehir

Búcsú Kormostól

Egy hónappal vagyunk a karácsony után, és már két születésnapot is ünnepeltünk. De ma nincs ünnepi hangulat, mint ahogy az elmúlt pár napban sem volt. A sarokban ott díszelgett a karácsonyfa, melynek az ágai kókadtak, a levelei hullottak, de esténként még bekapcsoltuk a füzéreket. Többször szóba került, hogy szedjük le, de mindig adtunk neki egy kis időt, s végül kimondtuk, hogy ez majd ma lesz.
A karácsony utolsó fényeivel és a karácsonyfával Kormos is elköltözött tőlünk. Több, mint kilenc évig volt a lakásunk szőrgombóca, láthattuk, ahogy a babanyuszi felnő, megkomolyodik és végül egy öreg hölggyé válik. Novembertől viszont nagyon gyorsan változott meg minden: a mozgása, viselkedése és és az egészsége, egyre gyakrabban látogattuk meg az orvost. 

Az utolsó hetekben éreztem a szorítást, hogy nem lehetünk annyira önzők, hogy szenvedéssel, de magunk között tartsuk. Még érzem a gombócot a torkomban, amikor a szív felett az ész győzedelmeskedett. És utána a lelkiismeretfurdalást, hogy tehettünk-e volna valamit máshogy, észre vehettünk volna valamit korábban... Jól döntöttem? Vagy nem? És ezek az érzések egyszerre is meglehetnek. 

Drága kisnyuszi! 

Köszönöm, hogy velünk voltál oly sok éven át, és hogy akkor 2013. decemberében Bogival kiválasztottátok egymást. Ezzel kezdődött a közös családi kaland! Nem tudtuk, hogy mire képes egy másfél hónapos nyuszi, biztosan nem tud kiugrani a nyitott ketrecből és építettünk lépcsőt. Rájöttünk, hogy a ketrec kicsi lesz neked, és nagyobbat vettünk. A szénából a szép sötét szálakat válogattad ki magadnak, de a válogatás később a táp alkotórészeire is vonatkozott. Ami nem tetszett, azt laza mozdulattal kirepítetted, mint ahogy az emelvényen lévő tálka is repült, mert attól nem fértél el rendesen. Ha lusta voltál, akkor úgy feküdtél, hogy a fejed beleérjen a mélyedésbe és tudjál enni. Hányszor ültél a hűtő előtt, és vártad, hogy adjunk belőle enni. De nem csak úgy, hanem te tudtad, hogy mit szeretnél a répa, saláta, rukkola közül. Ami nem tetszett, azt jelezted. Felfedezted az egész lakást, rájöttél, hogy körbe-körbe lehet szaladgálni az erkélyen keresztül, megismerkedtél a tükörképeddel (persze nagyon megijedtél tőle), szaladgáltál a kanapé fejtámláján "csak úgy", és persze céllal, hogy megrághasd a filodendron levelét. Aztán persze rápróbáltál a futó növényre is, és kb mindenre ami szembe jött: pléd, kiterített ruha, könyvek, újságok vagy éppen az internet kábel az asztalom alatt. Neked adtuk az erkélyt, amely a te lakásod volt tavasztól az ősz végéig. Győztél a paradicsomtövem és a zsályám fölött, nekik esélyük sem veled szemben, mint ahogy a krókuszhagymáimnak sem,  amikért az ablakpárkányra kellett feljutnod. Berágtad szúnyoghálón át magad a nappaliba, és rettenetesen büszke voltál erre a teljesítményre. Az erkély alatti előtetőre is kijutottál és vígan ugrándoztál, mígnem rajtakaptunk, és csirkehálóval bevontuk az erkély korlátját. Az első nyaralásunk felénél sokalltál be, hogy nem vagyunk veled, utána napokig be sem akartál jönni a lakásba. Utáltad, ha a fű hozzáér a hasadhoz, és mivel a természet közelségét nem igazán értékelted az udvaron, leszoktunk róla, hogy levigyünk. Megvoltak a kedvenc helyeid: a szőnyeg sarka (biztosan jók voltak az energiák), küszöbök, a kanapé mögötti rész vagy éppen a radiátor alatti duzzogó sarok. Valamiért nagyon bejött, hogy a zoknis lábunk alá fúrtad magad, és a simogatást is a zoknis lábaktól kérted.

Egy dolog biztos, hogy nem feledünk. Most még nem, de később, biztosan tudunk majd könnyebben beszélni, beszélgetni rólad. Légy boldog az örök nyuszimezőn, ahol csak vastagszálú széna van, akármennyi jutalomfalatot, salátát kaphatsz és pontosan úgy simogatnak, ahogy szereted, az orrodtól indulva a buksi fejeden át a hátadig!

Fények

Mostanában többet látjuk a napsütést télen, mint a hóesést, fagyot. De, ha már így van, akkor élvezzük ezt, és próbálkozom a megörökítésükkel. Ma sikerült a Nagytemplom előtt pár képet csinálni, és az égnek olyan szép színt vett a telefon kamerája, mintha valami polárszűrőt használtam volna. A telefon galériájában az előnézetek ilyen érdekes módon kerültek egymás mellé, így most nagyobb méretben itt is megörökítem.

Az ég kékje így a gépen is csodálatos! Persze a Nagytemplom is, ahogy a januári napfényben fürdőzik!