Huszárcsók

Gyerekkorom kedvenc sütije volt. Emlékszem, ahogy anyu a konyhaasztal végére tette a nyújtódeszkát, meggyúrta a tésztáját, és együtt kiszaggattuk. Előttem vannak a mozdulatai, a téli esték falusi illata, és az is, amikor szólt, hogy ne csípjek többet a tésztából, egyem majd akkor, ha kisült. Nagyon régen nem sütöttünk huszárcsókot, mert valahogy felváltották a modernebb vagy éppen divatosabb sütik. Tavaly már eszembe jutott, hogy jó lenne, de annyi dolgom volt, hogy az "összeragasztós" sütit inkább elvetettem.

Egy nappal az év vége előtt hazaszaladtam ránézni a házra, és gondoltam, hogy megkeresem az igazi, hamisíthatatlan receptet. Azt tudtam, hogy egy régi szakácskönyv utolsó lapjain kell keresgélnem, a kézzel írt részben. Azt hittem, hogy egy egész oldal róla szól, de aztán az egyik lap alján, a harmadik receptként találtam rá. Olyan régen ettem ilyet, hogy akkor este meg is sütöttem. 

Anyunak nem ilyen cikk-cakkos szélű volt a szaggatója, hanem csak sima karika, majd megnézem, hogy megvan-e még neki. Az is lehet, hogy otthon hagyom és alkalomadtán veszek majd egyet. A karikák tetejét tojásfehérjével kentük meg és így forgattuk a darált dióba. Régen cukorba forgatottakat is csináltunk, de az már nem ízlene. A karikák közepéről kiesett kis köröket is kisütöttük, úgy, mint régen. Talán be kellene hoznom a virágos zománcos tálat otthonról, hogy a tepsiről abba csúsztassam a kész sütiket.

A konyhát átjárta az édeskés-citromos sütiillat, egy kis pirult dióval. Bogival ketten voltunk a konyhában, kérdezte, hogy mikor mi lesz a következő lépés, persze ő is megkóstolta a nyers tésztát. Az első adagot sárgabarack lekvárral ragasztotta össze, amikor az elfogyott, akkor szilvalekvárra váltottunk. Bár vannak itthon trükkös, fűszeres lekvárok, de most inkább a hagyományos került bele ragasztóként. Örülök, hogy ezzel is megidéztem anyut és a régi emlékeket. És itt a recept is:

Fokföldi ibolya nevelésbe kezdtem

Voltak már korábban próbálkozásaim, de nem túl sikeresek. Minden esetre a házból ezt a legkényesebbnek tűnő növény elhoztam magunkhoz. Itt jobban tudok figyelni rá. Mire eljött a karácsony, meglepett egyetlen virággal, aminek a szára nem a szokott helyen, hanem a levelek tövétől indul:

Azt, hogy valami készülődik, nem is vettem észre, mert ilyen volt a szokásos nézőpontom:

Korallvirág bimbót hozott

Csak a legkényesebb virágot költöztettem a házból hozzánk, a többiek hetente, 10 naponta kapnak egy kevés vizet. Úgy tűnik, hogy jól bírják ezt, mivel a házban 15 fok körüli hőmérsékletet tartunk. Ez kellemes akkor is, ha hazatérünk, nem sugározzák a falak, bútorok a hideget. 

Éppen az indulás előtti locsolásnál tartottam, amikor feltűnt, hogy a korallvirág bimbókat hozott:

Új keretben

Emlékeztem, hogy anyu két gobelint vart ki, amit apu bekeretezett. Nem voltak nagyok, és egy időben a folyosót díszítették. Megtaláltam a műhely melletti tároló falán apu konfirmációs képével, egy tablóval és papó huszáros festményével együtt. A keret nem védte meg a porolódástól, így kibontottam belőle, és kimostam a két hímzést. Látszanak mindkét darabon a fakulás nyomai. De ettől még kedvesek, és új keretet kaptak. Sajnos az eredeti keret nem volt menthető, gondoltam, hogy a léceket megmentem belőle, De sajnos olyan helyre tettem, ahol a folyamatos beázástól fellazult vakolat és vályog ráesett, így menthetetlenül eltörtek. De a lényeg most a két gobelinen van:

Szép, egyforma keretet kaptak, és már egy üveglap védi őket. Bogi a tájképet választotta, fel is tette az ágya fölé. A másik lett az enyém, csak még nem tudom eldönteni, hogy itthon tegyem ki valahova (pl. a háló bordó falán jól mutatna), vagy vigyem haza.

Várakozás...

Advent van. Az első anyu nélkül. Először akkor szorult el a torkom, amikor az adventi vásár nyitása előtti napokban láttam, ahogy építik vagy éppen berendezik a kis házakat. Korábban minden évben bejött anyu, hogy végigjárjuk a vásárt. Hát, ezt nélküle tesszük majd.

Ma megtaláltam ezt a koszorút, amit pár éve anyu készített, és mindig kint volt a bejárati ajtón.

Így most is kitettem, hogy jelezze, várunk, várakozunk...

Csatni az utolsó zöld paradicsomokból

A hétvégén leszedtem az utolsó (zöld) paradicsomokat, amiket még anyu nevelt és gondozott. Már volt néhány fagyos, deres reggel, főként a kisebbeket csipkedte meg a hideg. Végül is minden leszedtem, itthon tálcára raktam, hogy lássam mekkora a veszteség. Pár nap alatt kiderült, hogy az ültetvényben voltak fagymentes zugok, ahonnan a sárga koktélparadicsomok sértetlenül kerültek ki, de többséget elvesztettük. Illetve a nagyobb eredetileg pirosnak készülők pedig csak foltokban fagytak meg, a többi részük teljesen ép, lédús volt. Mivel még van savanyúságom, inkább a zöld paradicsomból készült csatnik érdekeltek. Találtam mindenféle recepteket, padlizsánnal, hagymával fokhagymával, mazsolával (?) és sokféle fűszerrel, de végül erre a receptre esett a választásom: Gerda süti

Nekem egy bő 70 dkg zöld paradicsomhoz kellett átszámolnom a hozzávalókat, melyek ilyen szép színes csoportképre álltak össze:

A biztonság kedvéért átmásolom a hozzávalókat, ha esetleg egyszer majd nem lenne meg az eredeti poszt:

Hozzávalók:

• 2 kg zöld paradicsom (megtisztítva)
• 2 nagy fej hagyma
• 3 gerezd fokhagyma
• 2 nagy alma
• 3-3 darab zöld és piros színű paprika
• 2 közepes sárgarépa
• 1 púpozott teáskanál só
• 25 dkg cukor
• darabka gyömbér (3-4 cm-es darab)
• 1 mokkáskanál őrölt bors
• 1 mokkáskanál fahéj
• csili- ízlés szerint
• 1 dl almaecet

A zöldségeket megmossuk, kisebb darabokra aprítjuk. Mindet egy nagyobb edénybe tesszük, sót, cukrot (nagyon kis mennyiségben, a leírt mennyiség 1/4-e) rátesszük, és kis lángon főzni kezdjük. A gyömbér helyett egy kis maradék gyömbérport használtam, és csak jóval később tettem bele a friss gyömbért, de akkor már reszelve. A fűszerek mehetnek bele az elejétől kezdve, de az almaecet csak a végén, azzal is érdemes átforralni. 

Üvegekbe szedve várja a sült húsokat, de lett egy kisebb adag is, amit szerintem kezdésként grillsajthoz fogjuk ma megkóstolni.

Az új életem kezdete: Felnőttség

Ez poszt nem lesz hosszú. A megjelenés dátumát úgy állítottam be, hogy az a pillanat legyen, amikor az anyukám elment.

Ettől a pillanattól kezdve már soha senki nem mondja nekem azt, hogy kislányom, de már azt sem, hogy Ildikém. Akik mondták, már fentről figyelik a napjaimat, és talán súgnak majd, hogy jól döntsek.

Végtelenül szomorú vagyok.